HunEngDeuPln
háttér
 

Szentségimádás

Egyházközségünk 2020. január hónap folyamán is két fontos eseménnyel készült a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra

1) Mit tanított Luther Márton Krisztus Eucharisztikus jelenlétéről?

Luther nem fogadja el a transzszubsztanciáció (átlényegülés) tanát, de vallja a valóságos jelenlétet az ő sajátos értelmezése szerint. Ez azt jelenti, hogy tanításában nem beszél az átváltoztatásról és az átlényegülésről, hanem csak arról, hogy a kenyérrel együtt (companatio) van jelen Krisztus. A kenyér és a bor megmaradnak elemeknek, de velük együtt testileg vesszük magunkhoz az Úr testét és vérét. A kenyér és a bor, valamint Krisztus teste és vére egy időben, párhuzamosan vannak jelen. Az evangélikus dogmatika megfogalmazása szerint megmarad a két szubsztancia (consubstantiatio): a természetes kenyér és bor egyfelől, és Krisztus valóságos teste és vére másfelől. Jézus Krisztus jelen van tehát a kenyér és a bor elemeiben, de csak a vétel pillanatában.

Luther tehát a valóságos jelenlétet a liturgikus cselekmény és vétel idejére korlátozta. A reális jelenlét csak addig tart, amíg a liturgikus szent cselekmény folyik, a kiosztás után már nincs jelen, így a megmaradt színeket az úrvacsora ünneplését követően nem őrzik meg, hanem egyszerűen megsemmisítik, vagy a legközelebbi ünneplés alkalmával felhasználják.

2) Mit tanított Kálvin János a szentmiséről és az Oltáriszentségről?

Kálvin tagadta a szentmise áldozati jellegét és az Eucharisztiában a valóságos, szómatikus-szubsztanciális jelenlétet. Azt hirdette, hogy a katolikus szentmise és a protestáns értelemben vett úrvacsora lényegesen különböznek, sőt kiengesztelhetetlen ellentmondásban állnak egymással, mivel a pápai mise engesztelő áldozat. Kálvin azt még elfogadja, hogy az Úrvacsora hálaáldozat. A reformátorok, így Kálvin is, elsősorban az Eucharisztia lakoma-jellegét hangsúlyozzák: szerintük az Eucharisztia egyedül és kizárólag szent lakoma, az Úr vacsorája. Kálvin szerint Krisztus asztalt adott nekünk, amelyről együnk, nem pedig oltárt, hogy azon áldozatot mutassunk be.

Azt mondhatjuk tehát, hogy Kálvin tanítása nem vallja a valóságos testi jelenlétet még lutheri értelemben sem. Csak a megdicsőült Krisztus virtuális jelenlétét tudja elfogadni. Kálvin szerint a Hívek csak lelkileg egyesülnek Jézussal az úrvacsorában (lelki jelenlét). Szerinte a kenyér és a bor nem változik Krisztus testévé és vérévé, hanem csak arról van szó, hogy miközben magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort lelkünk a Szentlélek által felemeltetik a mennybe, és a hit által a megdicsőült Krisztussal egyesülünk bűneink bocsánatára és az örök életre (spirituális értelmezés). Krisztus nem száll le a mennyből, hanem a Szentlélek által minket emel fel magához.

3) Íme, hitünk szent titka.

Az Eucharisztiát a hit titkának nevezzük, mert csak a hit által érthetjük meg Jézus szentségi jelenlétét. Istennek legyen hála, az Oltáriszentség nem egy félelmetes és érthetetlen titok, hanem olyan, mint a rózsafüzér imádság: egyszerre örvendetes, fájdalmas és dicsőséges.

Örvendetes számunkra az, hogy az Úr nem ment el teljesen, itt maradt közöttünk. Örülünk annak, hogy Jézus az Oltáriszentséget azért alapította, hogy a kenyér és a bor színében velünk maradjon, és templomainkban bármikor találkozhassunk vele. Ugyanakkor annak is örülhetünk, hogy a kenyér és a bor színében lelki táplálékot ad tanítványainak, hogy Ő bennünk, mi pedig Ő benne élhessünk.

Fájdalmas azért, mert minden szentmise Krisztus szenvedésére és megváltó áldozatára emlékeztet minket, hiszen az átváltoztatáskor halljuk Jézus szavait: Ez az én testem, mely értetek adatik, ez az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik. Katolikus hitünk szerint a szentmise áldozat. Jézus úgy adja testét áldozatul üdvösségünkért, ahogyan az ószövetségben áldozatul adták a bárányt. Jézus úgy ontja értünk a vérét, ahogyan kiontatott egykoron a bárány vére engesztelésül. Hittel valljuk, hogy minden szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus golgotai áldozata, amely tökéletes és a mennyei Atya előtt kedves és elfogadott áldozat, mégpedig azért, hogy mi mindannyian Krisztus áldozatához kapcsoljuk saját áldozatunkat, és azután elégséges kegyelmet merítsünk életünk áldozatainak vállalásához.

A szentmise azért dicsőséges, mert az Oltáriszentség az örök élet záloga. A szentáldozásban már most azzal a Krisztussal találkozunk, akivel a mennyországban, az üdvösség állapotában végérvényesen együtt leszünk. Éppen ezért a keresztény ember élete végén, amikor ebből az életből eltávozik, úgy veszi magához az Oltáriszentséget, mint szent Útravalót, hiszen maga az Úrjézus mondta: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mindezeket a szempontokat nagyon szépen összefoglalja az az alábbi imádság, amely Aquinói Szent Tamástól származik és az úrnapi vesperásunk, papi imádságunk antifónájaként is imádkozzuk:

"Ó, szent vendégség, melyben Krisztust vesszük, kínszenvedésének emlékét idézzük, Isten kegyelmével eltelik a lelkünk, és megkapjuk jövendő dicsőségünk zálogát."

Források:

XVI. Benedek pápa: A Szeretet Szentsége, apostoli buzdítás;

A Budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Teológiai Bizottsága: "Minden Forrásom Belőled fakad", teológiai és lelkipásztori megfontolások;

Dolhai Lajos: Csúcs és Forrás)


2020-01-05
Szerző: Dr. Lipták József plébános
NEK2020
facebook email nyomtatás

Kapcsolódó média

 
Szentségimádás 2020 január 5